Azt hiszem wiccának valahogy születni kell. Az ember lelkében ott a vágy, önmaga keresésére, arra a helyre, ahol végre azt érezheti: igen, hazaérkezett. Nálam ez 10 évesen tudatosult. A “nem jó helyen vagyok” érzés egy csalódás után tört rám, és mindezt tette olyan erővel, hogy nem tudtam nem rá figyelni. Már addig is körülvett a megfoghatatlan világ. Láttam bizonyos dolgokat, amiket mások, a családom és a barátaim nem. Álmodtam olyan dolgokról, amelyek később megvalósultak. Megmondtam olyan tárgyak helyét, amelyeket nem tudtam, nem tudhattam, hol is vannak. Senki sem hitt igazán nekem, betudták a túl élénk fantáziámnak.
Kerestem a helyem a világban. Arra viszont, hogy a Wicca irányzatra rátaláljak, még bő 6 évnek kellett eltelnie. Ezt mégsem a véletlennek köszönhetem: egy magazin könyvajánlójában olvastam Silver RavenWolf könyvéről, amelyben tinédzsereknek magyarázza el a boszorkányság és a Wicca alapelveit, eszközeit, rítusait. Akkori szűkös zsebpénz keretemből összespóroltam a rávalót és megrendeltem. (Emlékszem, akkoriban még csak a könyvtárból lehetett internetezni, így ott töltöttem ki a megrendelőlapot – így évek távlatából az egyik legjobb döntést hoztam.)
A könyv útmutatásai alapján kezdtem élni az életem. Kértem, és kaptam utat, amelyen járhatok, barátokat, akik mellettem- velem voltak, mankóim amikor arra volt szükségem, embereket, akiket szerethettem és később gyűlölhettem és kaptam egy eszközt, amellyel segíthetek másoknak. Ez az eszköz pedig a cigánykártya volt.
Azt hiszem Wiccának születni kell.
Én legalábbis így élem meg.
