Érzek valamit, ami bátorít vagy amitől félek. Látok valamit, ami mások számára nincs ott, én mégis érzékelem. Valahogy így kezdődött mindőnknél. Születünk egy képességgel, amolyan megérzés, amelyről sokáig nem tudjuk mi, (főleg azok, akiknek a családjában nem száll idősebbről fiatalabbra a spirituális tudás), csak ösztönösen keressük az utat. Nálam ez egész kicsi koromban kezdődött. Bár emlékeim nincsenek azokból az időkből, de a családom elmesélése alapján én “jól elvoltam egyedül”. Beszélgettem hangosan, félhangosan valakivel, akit ők nem láthattak. Többször rám is szóltak, hogy ne beszéljek magamban. Az megérzés, amire emlékszem. Nem értettem, miért baj, ha beszélgetek. Hiszen nem éreztem magam egyedül. Később láttam fényes alakot ott, ahol más nem, és sötét foltokat a kivilágított szoba bizonyos, ugyanazon pontjain, amitől féltem. Aztán úgy 10 éves korom környékén tudatosult bennem, hogy én amolyan furcsa vagyok, más, mint a többiek. Kerestem az utam és a lehetőségeim. Időt, energiát nem kímélve elkezdtem kutatni. Imádtam a könyveket és a könyvtárat, mert ott mindig béke volt: senki sem piszkált és nyugodtan “beszélgethettem”. Tizenéves koromban találtam rá a wicca irányzatra. Úgy éreztem, megérkeztem, végre! Tudtam, ez igazán az enyém. Magyarázatot kaptam minden “furcsaságomra”, a félelmekre, a beszélgetésre, mindenre. Azóta járok ezen az úton, és hiszem, hogy amíg rajta maradok, a Fentiek is támogatják az erőm. Különleges vagyok. Csatorna vagyok.
